1.

 Ez a nap is elátkozott volt. Fekete hasú, apokalipszist idéző fekete felhők már harmadik napja tornyosultak a falu felett. Apró szemű esőt permetezve a tájra, majd a harmadik nap hajnalán ömleni kezdett. Ezen az eső áztatta hajnalon, az első meglepetés akkor érte a lányt, amikor nem várt hang a fejében megszólalt. Kipattant az ágyból, egy szó nélkül a családja kísérő tekintetével, kivonult pizsamástól az udvarra, majd onnan egyenes út vezetett a padlásra. A hang a fejében további utasítást adva keresni és kutatni kezdett.  A barna, hosszú hajú lány megmert volna esküdni rá, hogy a rég halott nagyanyja szólítja, hogy mielőbb tegyen eleget a kérésnek. Tettre készen, az eső áztatta létrán felmászott, pedig mindig tériszonnyal küzdött.  Két óra keresgélés után rábukkant arra, amit tudat alatt keresett. Húsz éve halott nagyanyja ládája volt az. Piszkosan, tele pókhálóval a fején mászott le a padlásról, édesanyja nagy örömére. Kezében egy kisebb ládát fogott és egy szó nélkül masírozott be vele a szobájába.   Letette a szekrény és a TV közé és egyben el is feledkezett róla. Egy hét múlva jutott eszébe, hogy ő valamiféle titkokkal teli ládát cipelt le a padlásról. Reggelijét gyorsan bevágta és visszarohant a szobájába, hogy megszemlélje, miféle titkot rejtett bele a nagyanyja. Mert titkai és furcsa titokzatos meséi azok voltak a jó nagyinak.  Húsz évvel ezelőtt hagyta el őket. Halála épp oly rejtélyes volt számukra, mint maga az asszony. Egy ködös november közepei napon történt a dolog. Éva épphogy betöltötte a tizennegyedik életévét. Ez jutott most eszébe a lánynak, ahogy szemrevételezte az imádott nagyanyja ládáját. Késő délután volt már, mikor is megszólalt a bejárati csengő. Édesanyja ment ajtót nyitni. Testvérével és édesapjával csak álltak a szoba közepén. A fiatal férfiak fekete öltönyt viseltek, és napszemüveget, amit nem tudtak hova tenni. A férfiak nem ültek le. A napszemüveget sem vették le. Az egyik férfi, ki középben állt, tömören közölte a családdal, hogy az asszony elhunyt és a temetésre se legyen gondjuk, mindet ők szerveznek. Kik volt a férfiak? Máig nem kaptak választ erre, mint arra sem, hogyan halt meg az imádott nagyszülő.   

Hirtelen vezérelt ötletet követve leporolta a ládát és két köhögési roham között a keze megakadt valamiben. A láda oldalára egy kulcs volt felragasztva. A kulcs tökéletesen beleillett a lyukba annak ellenére, hogy a láda nem mostanában volt kinyitva, úgy siklott a zárban, mint kés a vajban. Könnyen csúszott a fedele is. Elhessegette maga elől a porfelhőt és belekukkantott a ládikába, majd belekotort annak tartalmába. A keze közé cikkek, képek kerültek, amik egy régi füzetbe voltak beletéve. Nem akart hinni a szemének. De ahogy a képekre nézett, rögtön bevillant egy emlék a gyermekkorából. Éva leült a szőnyegre és csak a képeket bámulta.  Ismételten egy emlék villant be számára a gyerekkorából. Az ágyában feküdt betegen.  A szobában már nem égett a lámpa, csupán egy mosolygós pillangó fénye világította be az ágyának egy kis részét. A pillangót minden este a konnektorba kellett bedugni, úgy adott fényt.  Annyi év távlatából, most is jól hallotta a nagyanyja dallamos hangját. Ezeknek az estéknek különös hangulatai voltak. A jó nagyi számára ezek olyanok voltak, mint egy szertartás. Leült a kislány ágyára, ami jó széles volt, jól ellehetett férni benne. Virágos vagy állatfigurás ágyneműi voltak, javarészt mindig tőle kapta. Egyszer kapott egy különlegeset, amelyet nagybecsben tartott. Hatalmas, aranyos zöld ufó virított rajta. Mai napig megvan a nagybecsben tartott ágynemű. Miután elhelyezkedett, mesélni kezdett. A kezében ugyan mesekönyvet fogott, de sosem nyitotta ki. Maga által kreált történeteket mondott el. Történetei mindig messze távol, a világűr távoli zugaiba vitte az őt hallgatót. Kicsi volt még, nem igazán értette miket hord össze a nagyanyja egy távoli bolygó lakosairól. Mindig kihangsúlyozta: Ez a valóság, nem az ő agyszüleménye. A meséje így hangzott:

– Ma egy különleges mesét szeretnék elmondani neked. Úgy hallgasd a történetet, hogy minden egyes szava igaz, nem az én agyszüleményem. Most jöttem rá, hogy el kell mondanom neked ezt a történetet mielőtt még meghalok. Tudnod kell az igazat arról, mi folyik körülöttünk. A világról, mely körül vesz minket. Egyszer régen, nagyon régen, egy távoli világban, mely párhuzamos a mienkkel, hasonló kinézetű, humanoid típusú lények érkeztek hozzánk minden éjjel. Az emberek csak jelenségeknek nevezte ezeket a látogatásokat. Egyesek kinevették őket, mások falták minden egyes szavaikat. Klubok alakultak, ahol ezeknek a jelenségeknek részesévé vált emberek kicserélhették véleményüket, tapasztalataikat. Az ősidők óta érkeznek hozzánk a másik világból a látogatók. Sok barlangrajzon látszódnak az ősi látogatók, melyet az ősember pingált a barlangok falára. Azóta sok-sok idő telt el, a látogatók fenyegetést jelentettek a Földre nézve. Inváziót hirdettek ellenük. Megalakult egy különleges szervezet a századforduló körül. Különleges embereket szerveztek be, különböző helyekről. Fő feladata, hogy az emberek elől eltitkolja a földön kívüli élet létét, valamint azt, hogy eme javarészt humanoid típusú lények látogatnak minket, rabolnak el kísérlet céljából. Persze máshonnan is érkeznek hozzánk különféle lények, mint például a Marsról, Jupiterről, és még sorolhatnám. Na, szóval, ennek a titkos szervezetnek feladata, hogy az innen érkező lényekkel kapcsolatot tartson fenn, figyelje őket, eltitkolja kilétüket.  Tudnod kell, némelyikek jó szándékkal érkezik hozzánk, viszont vannak olyanok is, kik gonoszok, rosszat akarnak nekünk, embereknek. Érdekes kinézetűek ők. Zöld kisemberek hosszúkás fejjel, kis szürkék hatalmas szemekkel, s vannak olyanok, mint mi emberek. Fejlettebbek, mint mi, minket primitív lényeknek tartanak. De majd eljön az idő, amikor az emberiség fejlett lesz technikailag, eléri célját, s kint él majd az űrben. Ez a szervezet a legjobb dolog a világon, s ki ide bekerül, annak miden vágya teljesülhet.

2.

Éva felriadt az ábrándozásából és újból belenézett a ládába. A szeme megakadt egy kártyán. Kivette. Majd ismét belenézett. Egy könyv lapult még a láda alján. Azt is kivette. A kártyát kezdte el tanulmányozni Nem hitte el, amit lát. Egy mágnes chippel ellátott beléptető kártyát tartott a kezében. A dátum, ami szerepelt rajta ezerkilencszázötvenet mutatott. A Szövetség tagjainak. A földön kívüliek köztünk élnek felirattal. S a nagyi fiatalkori képe díszelgett rajta. A kártya mellett egy cetli libegett. Rajta egy mobilszám. Most a könyvet vette szemügyre. Belelapozott. Számára akkor még értelmetlen rajzok és írások szerepeltek benne. A könyvvel együtt összefogta a belépőkártyát és a telefonszámot. Az értéktelennek tűnő papírokat visszadobta a ládába és kivonult a kincseivel a konyhába. Édesanya az ebédet főzte. Közel a hetvenedik életévéhez elég jól tartotta magát. Fiatalos és üde volt. Látszott, hogy mielőtt nekiállt volna az ebéd készítésének az újságot olvasta. A kiterített újság mellé ledobta a kincseit. Futó pillantást vetett az újságra. Semmi érdemeset nem látott benne, ami felkeltette volna az érdeklődését ahhoz, hogy olvasni kezdje. Csak egy pillanatra nem figyelt oda és az édesanyja lecsapott a cetlire. Éva igyekezett kivenni a kezéből, de az asztal megakadályozta ebbéli tettébe, és a cetli az édesanyja kezében maradt.

– Mi ez? Talán valami új hódolód akadt, akiről eddig nem tudtam?  Attila talán már lefutott dolog? – nem szólt semmit erre a megjegyzésre, csak a cetlit igyekezett nagy erővel kitépni a kezéből. Félt attól, hogy elszakad. Az asszony mélyen szuggerálta az írást. Az arckifejezése megváltozott, az aggodalom ráncai, amik akkor jelentek meg miután kitalálta, hogy esetleg új betolakodó igyekszik birtokba venni leányát, majd a ráncok, ahogy megjelentek az arcán, úgy rögvest ki is simultak, és mosoly jelent meg a számára ismerős írás láttán. – De hisz ez az írás… így csak a nagyanyád írt mindig. Megismerem. Ilyen gyönyörűen csak ő tudott írni. Szidott is állandóan, hogy én milyen fertelmesen írok, olvashatatlanul. Milyen szám ez?

– Nem tudom! –szemüvege törölgetése közben a vállát vonogatta. – Találtam.

– Hol?

– Találtam és kész! Te, anyu, figyelj csak! Visszaadnád?  – mérgesen nyújtotta oda a cetlit a lányának.  – Tudom, hogy a nagyi, az édesanyád volt. Ne érts félre, csak azt akarom kérdezni tőled anya, hogy mennyire emlékszel rá? Mit dolgozott?

– Hogy - hogy mit? – látszott a döbbenet az arcán. Meglepte a kérdés, de rendesen. – Nem értem miért kérdezed? Mintha te nem emlékeznél rá.

– Több mint húsz éve meghalt. Nyolcadikos voltam. Csak homályosan emlékszek rá.

– Hát a Tsz-ben dolgozott egy ideig, majd itthon maradt. Állandóan Szekszárdra járt. Volt mikor napokra eltűnt, majd egyszer csak előbukkant a semmiből, vidáman. Kérdőre vontam ez miatt sokszor, de sosem adott rá normális választ. Hogy jutott ez most az eszedbe?

– Csak eszembe jutott. – kifelé indult a konyhából, majd váratlanul megtorpant és visszafordult, anyja még mindig őt nézte. – Figyelj csak, anyu! Reggel eszembe jutott valami. Egy emlék a nagyival kapcsolatban.

– Emlék? Miféle emlék?

Visszalépett a konyhába és leült az anyjával szembe.

– Egy gyerekkori emlék. Betegen feküdtem itthon. Ő vigyázott rám. Este vagy egész éjjel. Mesét mondott el nekem. Egy igazán érdekes történetet. Bár volt nála mesekönyv, de nem abból olvasott fel. Maga költötte történetet mondott el.

– Anyu? ­– meglepetten kérdezett vissza és nézett rá a lányára.  

– Igen. Hétéves voltam. Nem vettem komolyan. Arra emlékszek, hogy féltem a történetei közben és után. De idővel el is feledkeztem róluk. Valahogy ma eszembe jutottak.

– Miről mesélt neked az anyám?

– Földön kívüli életről és a munkájáról. Asszem.

Felkapta a fejét, kikerekedett szemmel és tátott szájjal nézett rám.

– Miről? A Földön kívüli életről? Az anyám sosem hitt ebben a mesében. Édes lányom, hidd el, amit mesélt, azaz ő agyszüleménye volt. Munkájáról? Miféle munkájáról? A TSZ-en kívül máshol nem dolgozott. Nekem sosem mesélte, hogy történetekkel traktált téged kiskorodban. Bár, hogy most mondod, így nekem is eszembe jutott sok dolog, amit én sem értettem akkor. A halála még furcsába volt. Az a fura pasi is, ki aznap jött el, hogy halálát közölje. Igazából sosem kerestem rá választ.

Éva elgondolkodott azon, mit mondjon el az anyjának arról, mit talált a ládában. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy az anyjának joga van megtudni, mit rejtett a ládika a szobájában. Ő is, mind a családja többi tagja, húsz éve keresi a választ a nagyanyja titokzatos halálával kapcsolatban.

– Emlékszel a ládára, amit lehoztam a padlásról?

– Persze! Akartam is kérdezni, találtál-e benne valami érdekeset?

– Találtam! Ezért is kérdeztem a mamáról ezeket a dolgokat. Ez egy telefonszám. A ládában találtam, többek között ezzel a beléptető kártyával és könyvvel egyetembe. – mutatott rá az újság mellé dobott dolgokra. Nagyi mosolygott vissza rájuk. Mindketten hol a dolgokra, hol pedig egymásra néztek meglepetten.

– Én is így voltam vele, anyu, miután megtaláltam.

– Az lehetetlen. Ilyen szervezet nem létezik. Hogy került egyáltalán bele ebbe a szervezetbe? Nézd. Abban az időben mágnesen beléptető nem létezhetett, nem hogy mobilszám? Honnan szerezte?

– Honnan tudjam, anyu? Szerintem erre a választ a telefonszám adhat.

– Csak nem akarod felhívni?

– Miért? Talán baj lenne belőle?

 Éva felkapta az asztalról a telefonját, keze remegett, ahogy tárcsázott, a szíve a torkában dobogott. Édesanya furcsán nézett rá. De Éva nem vette észre anyja furcsa viselkedését.

 Izgatottan számolni kezdte az ujjain a csengések számát.  A harmadik csengésnél tartott, amikor is váratlanul egy kellemes férfihang válaszolt a vonal másik végén. Ami nem is lett volna meglepő, hisz telefonált és arra várt, hogy e titokzatos mobilszámot az ötvenes évekből valahol felvegyék. Így is váratlanul érte a lányt, hogy felvették. Kellemes férfihang válaszolt.  Meglepődött egyrészt azon, hogy férfi vette fel. Nem tudta miért, de valahogy úgy hitte, hogy a hívott fél nő lesz. Eljátszott a gondolattal, hogy a vonal másik végén, egy nagymama korú hölgy várakozik, egy karosszékben ülve, macskával az ölében és épp kötöget. A másik, ami meglepte és hirtelen reakcióra késztette, az volt, hogy a férfi a nevén szólította. Ledermedt és elsápadt. Még jó hogy ült. A keze remegett a telefont is alig tudta tartani a meglepettségtől. Ránézett az anyjára, aki az asztalon könyökölve és kérdő tekintettel nézett rá és várta a mondani valóját. Nem reagált arra, hogy a lánya milyen állapotba került a hívástól.

– Üdvözöllek, Éva. Nagyon régóta várom a hívásodat. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy megtalálj minket.

Percek teltek el, hogy a vonal másik végén az ismeretlen férfi beszélni kezdett, Katalin feléledt és a kezével mutogatta, hogy ő is szeretné hallani miről szól a tere – fere.

Kihangosította a telefont, hogy az anyja is hallja.

– Húsz évvel ezelőtt azon a rémes estén láttalak először.  Én voltam azon a személyek egyike, aki a nagyanyád halálával kapcsolatban keresett fel titeket. – a két nő a konyhában Összenézett.  –  Ezek szerint megtaláltad a ládát, melyet nagyanyád rád hagyott?

– Meg… megtaláltam. – válaszolta rekedten. – Benne egy csomó érdekes papírt, feljegyzést, képeket…

– Úgy van!  A mesékre is emlékszel még?

– Hát… azt nem mondanám. Néhány mese feltört a felszínre, miután megtaláltam ezeket a dolgokat.

– Helyes!  Gondolkodj még a felszínre fognak kerülni az emlékek, minden egyes csavar a helyére fog kerülni. Viszont, találkoznunk kell.

– Találkozni? – sápadt el Éva a szó hallatán. Nem épp ilyen beszélgetésre számított.

– Igen! Nincs visszaút!  Ezzel a hívással átvetted az örökségedet, melyet a nagyanyád mindig is szeretett volna átadni neked. Üdvözöllek a Szövetségben.  Hamarosan hívlak a találkozóval kapcsolatban. Ott mindent részletesen elmondok. Jó lenne, ha az édesanyád is jelen lenne ezen a találkozón.

– Ki maga? - kiabált bele a készülékbe Éva.

Erre a kérdésre, már nem kapott választ. Amint a kérdés elhagyta a száját, a férfi azon nyomban ki is nyomta a készüléket. Éva próbálta visszahívni, de süket fülekre talált. A hívott fél elérhetetlenné vált. A lány egész testében remegett. De nemcsak ő, hanem a beszélgetést végig hallgató édesanyja is.

– Mi volt ez az egész, lányom?

– Honnan tudjam, anyu? Mibe kevert bele a nagyi? Fenének hoztam le azt az átkozott ládát.

– Jobb lett volna, ha fel sem hívod a számot.

– Így utólag már könnyebben gondolkodik az ember. De valami arra késztetett, hogy hívjam fel. Mi lehet az a Szövetség?

– Ha kiderül, hogy az anyám benne volt valami szektába vagy akármibe, én… én nem tudom, mit teszek magammal. Emlékszel erre a fickóra?

– Honnan kéne?  Homályosan emlékszek arra a napra is. Az biztos, hogy te nyitottad ki az ajtót, és arra, hogy nem voltam ott a temetésen. Mintha valaki megtiltotta volna nekem, hogy ott legyek.
– Tényleg! Úgy van! Nem voltál ott. Pár napra rá jöttek el ismét, hogy az a fiatal ficsúr itt járt. Akkor közölték, hogy egyedül csak én vehetek részt az anyám temetésén. Még az apád sem jöhetett el. A családból senki. Én voltam ott, és néhány fura szerzett. Mindenük fekete volt. Még az esernyőjük is. Egyformák voltak. November ellenére, napszemüveget viseltek. Azt sem engedték meg, hogy egy utolsó pillantást vessek az anyámra. Ó, te jó ég!

– Mi van, anya?

– Eszembe jutott, hogy anyu annak idején nekem is elmesélt néhány furcsa történetet. Kis zöld és szürke emberkékről mesélt, bolygókról, és egy helyről… de arra már nem emlékszem miféle helyről. Nem foglalkoztam vele. De az apám se.  Sosem hallottam arról, hogy anyu végrendeletet hagyott volna rád.  Jobban körül néztél abban a ládában, kislányom? – Éva megrázta a fejét. Katalin nem szólt semmit, kirohant a konyhából, egyenesen a lánya szobájába rohant. Éva az anyja után.  

4.

A láda nem volt lecsukva. Anya és lánya egyszerre álltak neki a kutatásnak a ládán belül. Azt hitték nem találnak semmi érdemlegest. Míg egyszer megakadt valamiben a kezük a láda aljában. Furcsán domború volt a ládika alja. Egymásra néztek. Nem szóltak egymáshoz, csak térdeltek a láda mellett. A láda alja könnyen mozdítható volt, annak ellenére, hogy közel húsz évet várt porosodva a padláson.  Belenéztek. Már meg sem lepődtek azon, mit rejt a ládika alja. Közösen emelték ki a tatalmát. Egy nagyborítékot tartott Éva a kezében. Lehuppantak a szőnyegre. Éva kibontotta a borítékot és kihúzta belőle a lapot. Átfutotta a sorokat, majd hangosan olvasni kezdte annak tartalmát.

Kedves unokám, Éva!

Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek az élők sorában. Reménykedem abban, hogy mire ez a kezed közé kerül, már felnőtt leszel!

Ez az én örökségem számodra, de jól vigyázz, ha nem az utasításoknak megfelelően jársz el, az életedbe kerülhet. Innentől kezdve az életed alaposan megváltozik. Fel kell hagynod eddig életeddel, a munkáddal. Remélem van melletted valaki, egy erős férfi, ki melletted kell, hogy álljon. Ha nincs, a szervezet szerezz melléd valakit. Ha van, az ő élete is megváltozik, követnie kell téged.

Innentől kezdve figyelnek téged. Nem csak a Földön, hanem a Naprendszeren túlról is, számtalan földönkívüli lény. Tudnak rólad kicsi korod óta. Hamarosan meg fognak keresni téged a szervezettől, ha még nem hívtad fel a számot. Ők vezetnek be téged a rejtélyek birodalmába.

A szövetség tagjává váltál ez által a papír által, a neved immáron a némaság. Mikor találkozóra mész, vidd magaddal ezt a borítékot és a beléptető kártyát is.

Gondolj vissza a gyerekkorodra, a mesékre, amiket mondtam neked. A titok benne rejlik, bár ezekből a sorokból és a képekből rájöhettél, hol dolgoztam valójában. A Föld veszélyben van, meg kell állítani őket, különben az emberiségnek vége.

Idáig tartott a szöveg. Illetve ennyi volt utóiratnak odabiggyesztve.

Ui.: A tökfickónak is magyarázd el, mert sosem hittek nekem, kinevettek miatta.

Katalin hitetlenkedve vette ki a lánya kezéből a lapot. Addig Éva a könyvet vette szemügyre, ami a boríték mellett feküdt. Nagyanyja valamiféle naplószerűséget hagyott az utókor számára. Az írása arról szólt, hogy a Földet veszély fenyegeti, számítások, rajzok a nevével szignózva. Hogy mi lehet az a veszélyforrás nem írta, mert az utolsó feljegyzése, az eltűnése előtti nap készült. Hatalmas V betű volt olvasható. S egy szó, egy szó, ami ledöbbentette a lányt. Mert eddig ő csupán erről újságokban olvasott összeesküvés – elméleteket szövő újságírók tollából. Novus ordo seclorum – az Új világrend.  Hónapok óta mást sem lehet hallani a különböző média csatornákon keresztül. Pár éven belül, átveszik a hatalmat, az emberek és a gazdaság irányítását olyan emberek, kik hatalomra törnek és a Föld népességének felének kiirtásával fenyegetnek, míg az emberiség másik részét életbe tartva rabszolga sorsa juttatják. Ők alakítják a dolgokat úgy, hogy kialakuljon az új világrend, s egységbe tartva a Föld országait. Katalin még mindig a lapot tartotta a kezében, nem vette észre lánya képét és a kezében tartott könyvet, amit olvas.

– Nem hiszem el, hogy az anyám, benne volt valamiféle szervezetbe, melynek feladata az idegen civilizáció titkolása volt. A globális felmelegedésen kívül, ugyan mi fenyegetné az emberiséged? Vírus? – törte meg a csendet a hisztérikus kitörésével az asszony.

Éva gondolkodás nélkül dugta a könyvet az anyja orra alá, vigyázva arra, hogy az anyja ne vegye észre az utolsó sort.

– Nézd!  Ezek a nagyi felegyezései.  Az utolsó pontosan az eltűnése előtti nap született. Nem értek ehhez a rajzokhoz, de talán a Földet akarják jelenteni, ez pedig valamiféle űrjármű lehet. Talán csészealj. A másikon pedig üressé váló területek, kipusztult fajok és kérdőjel, stb, stb, stb.

– Nem akarom elhinni! Jézusom! Forog velem a világ! Nem megyünk el arra a találkozóra, ezt pedig beledobjuk a kályhába és elégetjük.

Igyekezett a lánya kezéből kitépni az anyja hagyatékát. Nem járt sikerrel. Az erőlködésének az lett a vége, hogy visszahuppant a szőnyegre, beütve vele a hátsóját és a könyökét. Éva ráordított az anyjára.  

– Semmi értelme, anya! Már késő, és mint olvastam, megkerestek volna engem. Idő kérdése lett volna, csakhogy én felhívtam őket.

– Nem kellett volna!

– Anyu fogd már fel végre, hogy annak ellenére, ha nem találom meg ezt a ládát, akkor is eljöttek volna hozzám! Ezt írta a nagyi a levélben, nincs fél perce, hogy te is olvastad.

Anyja szemében az őrület lángja égett. Nem akarta felfogni a hallottakat, úgy rohant ki a szobámból, mint egy őrült. Napokig nem szólt egyetlen családtagjához sem.

5.

Napok teltek el semmit tevéssel.  Mióta felnyitásra került a láda, és megtekintésre került annak tartalma, Éva magába zuhanva ült a szobájában és maga elé meredt. Ha nem a naplót olvasta az ablakon bámult kifelé az utcára.  Minden zörejre összerezzent, éjszakánként a plafont bámulta és félt. Félt, hogy a földönkívüli lények eljönnek hozzá és magukkal viszik a bolygójukra. Arra a bolygóra, amelyről a nagyanyja mesélt neki gyermekkorában. Gondolatai mindvégig a nagyanyja és a titokzatos végrendelete körül forogtak. Hívja fel a barátait? Mondja el nekik, miféle végrendeletre bukkant napokkal ezelőtt, amire egy belső hang segített rátalálnia?  Ismerte őket jól. Bámulnának rá, majd kinevetnék őt. Barátai? Évek óta szép sorjában lekoptak mellőle. Csak az a pár maradt meg, kikkel a mai napig kapcsolatot tart.  Ők maradtak mellette, vele voltak jóban – rosszban. Akkor is mellette álltak, amikor idegileg kikészült az előző munkahelyén és ott kellett hagynia. De ez az eset egészen más.   Ott volt még a barátja, Attila. Ha egy párt is alkotnak, valahogy már nem izgatja annyira a fiú. Nem érez iránta már semmit. Eltűnt a régi láng, ami fellángolt, ha meglátta őt. Attila egy különös figura. Az utóbbi időben sokat csalódott a fiúban. Rengeteget veszekedtek és veszekszenek a mai napig. Attila szűk látókörű. A bulizáson és az iváson kívül más egyéb nem igazán érdekli. Nem is emlékszik rá, hogy mikor beszéltek egymással. Nem mostanában volt. Attilát meggyőzni elég nehéz lesz, de muszáj lesz őt is felhívnia.  Napokkal ezelőtt a végrendelet egyik kérését teljesítette. Bement a munkahelyére és egy szó nélkül felmondott és távozott. Azóta nem találja a helyét. Tombolt benne a düh és az ideg, az ismeretlen miatt, ami rá vár.  Minden sarokba benézett, mindenhol árnyékokat látott. Mint ahogy a nagyanyja figyelmeztette.  Innentől kezdve nem lesz egyedül. Figyelik minden léptét. Földi és földön kívül értelemben egyaránt.  Most a konyhában ült és az anyját nézte, aki idegesen mászkált fel és alá egy sodrófával a kezében.

– Fejezd már be! Idegesít, hogy egyfolytában fel-alá mászkálsz.

Megállt és kissé gúnyosan szólt a lányához.  

– Tényleg? Talán azért, mert nagyon ideges vagyok! Vagy talán te nem, lányom?  - a sodrófát mérgébe a parkettára dobta, ami a mosogatóig gurult.

– De az vagyok. De nem mászkálok fel és alá, hogy mindenkinek az idegire menjek. Apa is szóvá tette minap. – Katalin a sodrófát vette fel épp. – Te, anya, nm vetted észre magadon, hogy félszavakat mondasz? Nem tudok jobb kifejezést mondani rá, mint azt: vakkantasz, mint egy kutya.  És ne engem kezdj el okolni azért, amit a nagyi tesz velünk, a halála után húsz évvel.

– Nem is akartam. Csak egyszerűen nem tudok magamhoz térni, hogy anyám egész életembe félrevezetett. Belekevert ebbe az őrültségbe. Még ha te örökölted ezt az elmebajt.

– Gondold azt, hogy bulizunk. Ki tudja. Lehet ez lesz életünk legnagyobb élménye, amire mindig is vágytunk. – vonogatta a vállát Éva.

– Földön túli élmény lesz! Mondd csak, Vica! Te nem érzed azt, hogy figyelnének minket?

– De igen, anya!  Napok óta. A nagyi írásában is benne van. Ha emlékeim nem csalnak, mintha a fickó is tett volna megjegyzést erre vonatkozóan. Azt hiszem. Annyira ideges voltam, nem emlékszem rá kristálytisztán mi hangzott el a beszélgetés alatt. Csupán arra, hogy találkozni akar veled és velem.  

6

Ha épületet keresne az ember, nagyot kellene csalódnia. Persze annak a személynek mely keresi ezt az épületet, tudnia kellene arról, hogy létezik egy szervezet, mely a földön kívüli életet próbálja eltitkolni az emberek elől és a bázisa a föld alatt található. De az emberek nem tudnak róla, így ilyen féle épületet sem keresnek. Ebben a földalatti bázisban két férfi egy monitort bámult. A képernyőn feltűnt Éva és az anyja a konyhában.  Végig hallgatták a két nő beszélgetését. Tim Night a szövetség vezetője csóválta a fejét. Gondolkodott. Itt volt az ideje, hogy visszahívja a lányt, és a megbeszélt találkozóra hívja őt és az anyját.  A negyvenes éveinek végén járó angol, mai napig megőrizte jóképűségét. Korát meghazudtolva kiváló formában volt. Vágyakozva tekintett Évára. Felforrt benne a vágy, ahogy nézte őt. Sosem gondolt a házasságra, csak a munkájának élt. De a lányt nézve, család utáni vágy felizgatta. Meg kell szereznie a lányt, akár mi is történjen. Éva az a nő, akivel le tudná élni az életét, és még egy gyerek is szóba jöhet.

– Ő lenne a lány, akiről beszéltem. – mutatott a képernyőre.  – Balogh Éva. Az ő nagyanyja volt az egyik kollégánk, aki különös mód halálozott el. A tagunkká válik az örökség révén. 

– Mikor találkozol vele? – kérdezte Miló. A fiatal férfi hangja izgatottsággal volt tele.

– Itt az ideje, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, és elhívjam a találkozóra. Figyeljétek addig is, minden mozzanatát!

– Úgy lesz! Apropó! Több tanácstag ismét fenyeget minket, azzal kapcsolatban, hogy eljött az idő, hogy inváziót indítsanak a Föld ellen. Konkrétumot még nem közöltek. Mi legyen?

– Ha konkrét infó érkezik, csak akkor szóljatok. Addig ne tegyetek semmit! Eddig békében megvoltunk egymással, most ismét kezdődik minden előröl. Percre pontosan éppúgy úgy, mint húsz évvel ezelőtt.

7.

Ugyanezekben a percekben, földi idő szerint több millió fényévnyire a Földtől, a Gubron Naprendszerben Ursa hatalmas kivetítőt nézett nagy odaadással. Humanoid nő a bolygó elismert vezetője volt. Húsz évvel ezelőtt, arra törekedett, hogy végérvényesen elpusztítsa a Földet, lakosaival és épületeivel együtt. A vágya nem teljesült. A szövetség egyik tagja keresztülhúzta a számításait. Ennek a földi lénynek unokája nézett vissza rá egy monitoron keresztül. Ursa nem hitte el, amit anno a nő mondott neki. Hiába végez is vele, eljön majd a nap, amikor a családjából valaki átveszi a helyét, küzdeni fog az igazságért, s legyőzi majd őt és a többi gonosz lényt, akik elakarják pusztítani ezt a csodálatos bolygót.  Húsz éve lesi a család minden mozdulatát a nap minden percében. Úgy látszik, nem eléggé figyelte őket. A lány megtalálta nagyanyja feljegyzéseit, rá fog jönni az igazságra. Meg kell akadályoznia, hogy a lány, átvegye nagyanyja helyét a szervezetbe. Ezt csupán egyetlen egy módon érheti el.  Ha működésbe hozza azt a pokoli gépezetet, melyet kis segítséggel újra fejlesztett. Húsz évvel ezelőtt szerette volna uralma alá vonni a bolygót, végül kipusztítani az emberi fajt.   Emberi időben mérve jó két órával ezelőtt, üzenetet küldött Tim Night számára. Fittyet hányt a szavaira. Éppúgy, mint évekkel ezelőtt az akkori vezető. A hiba, amit el fognak követni, azon szisztéma szerint fog bekövetkezni. Új haditervvel állt elő, és borzalmasabb lesz a Földre nézve, mint azt évekkel ezelőtt eltervezte. Ha hívására a szervezet nem reagál. Földi idő szerint negyvennyolc óra múlva, a bolygójuk időszámítása szerint másfél nap múlva fogja útjára indítani a halálos fegyvert.   

8.

Az időjárás és a vele történtek továbbra is ólomsúlyként  nehezedett Évára. Így nehezen vette rá a lélek, hogy kimásszon az ágyból és felöltözőn. Álmosan, két ásítás közepette felhúzta a redőnyt. Zuhogott az eső. Mai napon is lemondhatnak arról, hogy napfürdőt vegyenek. Az új szomszédjuk tolatott kifelé az udvarából.  Éva szeme megakadt a tolató autón és egy hízásnak indul tócsán. A tolató autó és a kiszemelt tócsa közepén egy arcot vett észre. Az arc nőé volt. Emberi volt, de valahogy mégsem. A tekintetük összetalálkozott. Éva percekre becsukta a szemét, majd kinyitotta. A furcsa emberi arc eltűnt a szeme elől a szomszéd autójával egyetemben. Éva abbahagyta a nézelődést és beleült a karosszékbe, mely az ablaka alatt volt. Felvette a naplót és már sokadszorra állt neki az olvasásának.  Hiába próbálta az ábrákat és a különféle jelöléseket értelmezni, nem tudta. Főleg, hogy az utolsó oldal hiányzott belőle. Valaki kitépte az oldalt. Szándékos volt – e vagy sem, a nagyanyja volt –e vagy sem, nem tudott rájönni. Utalások, rajzok, ábrák egy esetleges Földet érintő földön kívüli invázióra utaló feljegyzések sorával találta szembe magát a lány.  Némelyik oldal margójának apró, macskakaparásos betűvel megjegyezve: az Új világrend és egy „V” majd „R” „B” és egy „I” betű. Becsukta, majd újból kinyitotta, de most már a legelején. Lapról lapra olvasta át tüzetesen, minden egyes sort, bekezdést, mondatot és a margót. Háromnegyed óra eltelte után végre valamin megakadt a szeme. A mondtat, mai felkeltette az érdeklődést nem a lap szélén volt található. Kétszer háromszor is vissza – vissza lapozott arra az egyetlen oldalra. Az egyik oldala alapnak üres volt, míg a másikon, amely felkeltette az érdeklődését egy rajz volt található, és a rajz alá néhány soros megjegyzés. A rajz, nagyon is ismerős volt számára, számtalanszor látta már újságokban, amelyek ontották magukból az összeesküvés – elméleteket. Piramis és a szem. A piramis felett egy repülőcsészealj lebegett, míg a piramis alatt ősembertől a modernkor emberéig ábrázolások.  És az emberábrázolások alá ennyi volt írva: „Ott vannak. Mindenhova beférkőztek láthatatlanul. Jelen vannak a mindennapjainkban, a politikában, az oktatásban, egészségügyben, a médiában. Manipulálnak a földönkívüliekkel együtt, hatalomra törnek… „Idáig tartott a szöveg. Hiába nézte újból át tüzetesebben, de semmi nyomát nem látta a folytatásának. Nagy lendülettel kivágódott az ajtó. Anyja rontott be hozzá. A kezében egy könyvet tartott. Egy könyvet, mely tökéletes hasonmása volt annak, melyet ő tartott a kezében.  Éva kikapta anyja kezéből a könyvet, és mind egy örült lapozni kezdte.  Katalin furcsát mondott neki. Legalábbis számára az volt, mert Katalinnak nem volt szokása a lánya szobájában csak úgy belépni és a dolgai között kutatni. De ezek a napok mindenki számára furcsák volt, a levegő izzott a feszültségtől.

–  Most jutott eszembe, amíg kint voltál tegnap este az udvaron és bámultad az eget, bementem hozzád. Kinyitottam a ládát, belekukkantottam én is. Úgy látszik, nem néztünk benne jól körül. Nézd mit találtam.  Olyan emlékkönyvféle. De olyan furcsa nyelvezettel íródott. Nekem hieroglifáknak tűnik.

Valóban. Az egyiptomi piramisokból jól ismert képek néztek vissza rá. Volt még valami egészen más is. Ha az anyja figyelemét nem vonta magára, de Éváét igen. Angol szöveg is található volt a könyvben. Az utolsó oldalra lapozott. Meglepődött. A könyv utolsó oldalától a könyv közepéig tükörírással írt angol szövegek voltak találhatóak. Az asztalon egy kisebb tükör volt elhelyezve, anyja kísérőtekintetével vette fel, majd helyezte az egyik írás felé.  Meg sem lepődött azon a mit olvasott. A Földet érintő Invázióról szólt, majd a következő elé tette. Kietlen pusztaságokról, eltűnő civilizációkról szólt. S mi a legjobban megdöbbentette az az volt, hogy az egyik mondat arról szólt, hogy az embert, maguk a földönkívüli lények hozták létre, az emberiség maga is földönkívüli lények sokasága. Ciklusonként kipusztul.

– Szerinted, anya, a nagyi tudott angolul?

– Az anyám? Biztos lehetsz benne hogy nem. Sőt.  Egyáltalán nem beszélt egyetlen idegen nyelvet sem!

– Gondolod? Akkor mivel magyarázod ezt a mondatot?

Hirtelen fordult meg és az anyja orra alá dugta könyvet és a tükröt. Katalin gyanakodva vette át tőle a könyvet és a tükröt.  A meglepetéstől kiejtette a kezéből a könyvet és a tükröt, ami darabjaira tört.

9.

 Tim ismételten a monitort bámulta. A képernyőn rég nem látott idegen arca jelent meg. Húsz éve nem látta az idegen nő arcát. Még a hideg is kirázza, ha rágondol arra az istenverte kegyetlen éjszakára. Utána következő napokra, és a halálos kimenetelű hatodik. típusú találkozóra. Kikapcsolta a monitort, ne is lássa és ne is hallja a nőt. Most valahogy idegesítette a földön túli idegen nyelv, mely folyamatosan ugyanazt kántálta: Elpusztítjuk a Földet, amit nem tettünk meg húsz éve, most sort kerítünk rá. Tim a fejét masszírozta a fájdalom bele-bel nyilat, migrén gyötörte. Érezte, hogy jön az idő is, akkor szokott ennyire iszonyúan fájni a feje. Vihar lesz. Érezte. Máskor a zuhogó eső hangja megnyugvásként hatott rá, most ez is idegesítette. Az eső, a fülledt idő, az űrlények fenyegetései, és a találkozó nagy nyomást gyakoroltak rá. Ez a nyár sem lesz gondoktól mentes.  Gyülekeznek a Szövetség felett a baljóslatú sötét fellegeket.  Csak az vigasztalta, hogy találkozni fog a lánnyal. Még az sem érdekelte, hogy az anyja is jelen lesz, aki valószínű csomó kérdéssel fogja letámadni, mert húsz éve megválaszolatlan kérdések között élt.

Felvette a telefont és tárcsázta Éva számát.

10.

A tükör darabjait próbálták összeszedni. Apró szilánkokra tört a tükör.

– Ugye, anya azt tudod, hogy ez hét év szerencsétlenséget jelent?

Katalin eleresztette a füle mellett a mondatot. Túlságosan lekötötte mind az, ami lassacskán kitudódik az anyjáról.

–  Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az anyám beszélt és írt angolul. És miért pont tükörírással?

– Nem tudom, anya. Nekem is pont ugyan olyan rejtély, mint neked. Vatikán által szennyezett nyelven.

– Mit mondtál? Milyen nyelven? És ehhez mi köze a Vatikánnak?  Ezt motyogtad magadban.

–– Én? Biztos, hogy nem. Nem szoktam motyogni.  Régen, nagyon régen az Illuminátusok vagy a szabadkőművesek használták. A Vatikán nem fogadta el ezt a nyelvet, szennyezett nyelvnek tekintette.  Az Illuminátus tagok így kommunikáltak egymással. Valahol olvastam. Ne is figyelj rám.

– Illuminátusok? Azok meg kik?

 Évának valahonnan a mélyről egy emlék tört a felszínre, ami a nagyanyjához kötődik.   Az emlékre csak homályosan emlékszik. Nyári szünet volt, július vége felé járt már az idő.  A nagyszülei kertjében rohangált fel és alá. Nagypapája imádta a kicsik kertjüket.  Minden évben tele volt gyümölccsel, zöldséggel, virágokkal. A kert végéből kilehetett menni a fokra, ahol rálehetett látni a Dunára és felhallatszott a strandolok örömteli nevetése. Gyerekként imádott mezítláb rohangálni, beszívni a gyümölcsök és virágok illatát. Az előbukkanó emlék csupán ennyiből állt: Az imádott nagymama ott állt az almafa és a zöldséges ágyásnál és feléje intett, hogy siessen hozzá. A kislány gyorsan visszabújt a papucsába, amit nem rég vett számára az édesapja. Egy almát majszolt éppen. Abban a pillanatban, ahogy visszabújt a papucsba, égető fájdalom nyilat a talpába. Megcsípte egy darázs, dagadni kezdett a lába, estére-hatalmasra duzzadt. Majdnem egy hétig feküdt így, amikor már a duzzanat csökkenni kezdett, újból lent üldögélhetett az almafa alatti kispadon a nagyanyja mellette. Nagyon belemerült az írásba.  Egy emlékkönyv szerű könyvbe jegyzetelt.  Gyermeki kíváncsisággal kukkantott bele a könyvecskébe, de nem tudta kiolvasni mit ír, mert számára akkor még idegen nyelven írt. Angolul. Hiába kérdezte mit ír olyan nagy lendülettel, csak annyit kapott válaszul, ha majd felnő, mindenre választ fogok kapni. És eme könyvet tartják a kezünkben az édesanyjával.  De mielőtt elmondhatta volna neki, milyen emléket jutatott eszébe a könyv, megszólalt a telefon. Lomha mozdulattal nyúlt érte, és lomha mozdulattal vette fel és szólt bele.

– Balogh Éva.